Írásaink

Eszi, nem eszi – étkezési gondok kisgyermekkorban

Alig eszik, válogat, nem lehet leültetni az asztalhoz, állandóan nassol – minden kisgyermek életében előfordulhatnak olyan időszakok, amikor a felsorolt étkezési szokások jellemzők rá. Baj akkor van, ha ezek állandósulnak, és szélsőséges formát öltenek. 

A kisgyermek önálló személyiség, akárcsak a felnőtt, döntéseket hoz, kiválaszt vagy elutasít bizonyos dolgokat. Így van ez az étellel is. Vannak mindenevő, nagyon jó étvágyú gyerekek, míg mások csak csipegetnek, válogatnak, vagy éppen nagyon lassú tempóban esznek. Vannak, akik idegenkednek bizonyos állagú ételektől, mások húst ennének hússal, megint mások pedig akár heteken át ugyanazt a néhány megszokott ételt kérik. Amíg egy gyermek súlygyarapodása korának megfelelő, általában nincs ok aggodalomra sajátos étkezési szokásai miatt.

A baj ott kezdődik, amikor az étkezési viselkedés szélsőséges formát ölt: a kisgyermek súlya nem gyarapodik megfelelően, már óvodás, de még mindig ragaszkodik a pépes ételekhez, otthon eszik, de a közösségben nem, vagy éppen az otthoni étkezések válnak kaotikussá.  Ilyenkor a szülőkben nő az aggodalom, és egyre nagyobb erővel, akarattal igyekeznek orvosolni a problémát. Mindez inkább vezet a tünetek fokozódásához, mint csökkenéséhez.

Amikor a szülő nem képes elfogadni gyermeke választásait, hatalmi harc veszi kezdetét. Az étkezés átveszi az irányítást a mindennapok felett, a konyha és az ebédlő csatatérré, az érzelmi játszmák színterévé válik. A tét az, hogy ki gyakorolja a hatalmat: a szülő kér, könyörög, számtalan választási lehetőséget kínál, végül utasít és büntet. A kisgyermek eleinte még csipeget, aztán már csak turkálja az ételt, végül megmakacsolja magát és csak ül, vagy akár az asztaltól is elmegy. Mindenki elégedetlen a másikkal, a szülő mély elutasítottságot él át, és nem érti, hogy miért nem élvezi gyermeke az evést, az ízeket. Szerencsés esetben az egyik szülő képes józan maradni, és a realitást képviselve megnyugtatni a másik felnőttet, ezzel elejét véve, hogy a harc tovább fajuljon.

Jó eséllyel előzhetjük meg az étkezési problémák kialakulását, ha végiggondolunk néhány szempontot családunk, gyermekünk étkezésével kapcsolatban:

• Hogyan étkezünk: van-e terített asztal, amelyhez közösen leülünk; együtt készülünk-e elő az étkezéshez; beszélgetünk-e az asztalnál, vagy megy a TV; hasonlóak-e étkezési szokásaink (előfordulhat például, hogy egyikünk vegetáriánus, míg a másikunk nem, így gyermekünk különböző mintákkal szembesül).

• Vannak-e az étkezéshez kapcsolódó szabályok a családban: van-e az étkezéseknek megszokott időpontja; fel lehet-e állni evés közben az asztaltól; az asztalnál kell-e maradni addig, amíg a tányér üres nem lesz; lehet-e nassolni az étkezések között.

• Kínálunk-e alternatívákat, amikor gyermekünk nem kéri az ételt, vagy éppen nem kínálunk-e túl sok alternatívát. A kisgyermek még nem feltétlenül következetes a választásaiban, de ha valamit állandóan, következetesen elutasít, akkor elhihetjük neki, hogy azt tényleg nem szereti.

• Hogyan alakult gyermekünk „evéstörténete”: szopott-e; hogyan álltunk át az anyatejről a pépes ételekre; megetettük-e csak azért, hogy megnyugodjon, miközben tudtuk, hogy feltehetőleg még nem éhes; volt-e csecsemőként evési gondja.

• Ha elégedetlenek vagyunk csemeténk étkezésével, először gyűjtsük össze, hogy mit eszik, mit utasít el következetesen, és beszéljük meg a háziorvossal, védőnővel, hogy mindez összeegyeztethető-e korával és fejlettségével.

• Figyeljük meg, hogy van-e egyéb emésztőszervi problémája (pl. gyakori hasfájás, hasmenés, székletvisszatartás), és ha igen, ezt szintén jelezzük a gyermekorvos felé.

• Gondoljuk végig, hogy hogyan/mivel szabályozzuk, kontrolláljuk gyermekünket, és ő hogyan próbál szabályozni bennünket: pl. nem fogad szót, nem akar aludni, vagy elutasítja az ételt.

A felsoroltak átgondolása rávilágíthat arra, hogy családi szokásaink hogyan hatnak gyermekünk étkezésére, és megkönnyítheti saját elképzeléseink és gyermekünk étkezési magatartásának összehangolását. Szerencsés kialakítani a következőket:

• Amikor csak lehet, étkezzen együtt a család. Az előkészületekben –természetesen korának megfelelően – gyermekünk is vegyen részt.

• Alakítsuk ki saját étkezési „házirendünket”, a szabályokat beszéljük meg gyermekünkkel, és betartásukban legyünk következetesek (pl. nem köpködheti és boríthatja ki, vagy dobálhatja el az ételt; ha nem kéri az ételt, tudatosítsuk benne, hogy mikor lesz a következő étkezés; szabályozzuk a nassolást).

• A „házirend” kialakításánál vegyük figyelembe igényeit (pl. ha egy ételt következetesen elutasít, akkor azt tényleg nem szereti), és életkori szintjét (pl. egy négyévesnek még nehéz negyed óránál hosszabb ideig ülni az asztalnál).

• Fogadjuk el, hogy akárcsak nekünk, felnőtteknek, gyermekünknek is vannak kedvenc ételei, és vannak olyanok, amelyeket nem hajlandó még megkóstolni sem.

• Lehetőleg ne reagáljunk heves érzelmekkel, amikor gyermekünk visszautasítja az ételt, vagy undort látunk az arcán. Ne kezdjünk könyörögni, vagy túl sok alternatívát, esetleg édességet felkínálni csak azért, hogy egyen. A semleges szülői magatartás – még ha nehéz is -, segít megelőzni az étkezés körüli felhajtást és harcot, az étkezés gondokkal terhelt helyzetté válását.

Minden igyekezetünk ellenére is előfordulhat, hogy aggodalmunk fokozódik az étkezések miatt. Megtörténhet, hogy az étkezési probléma hosszú időn keresztül és makacsul fennáll, gyermekünk testsúlya nem gyarapszik megfelelően, miközben szervi betegsége nincsen. Ez az a helyzet, amikor szükséges lehet egy pszichológus felkeresése, és a kialakult helyzet mélyebb átgondolása. A pszichológussal történő beszélgetések során gyermekünk étkezési viselkedésének átgondolása mellett már saját étellel, étkezéssel kapcsolatos hozzáállásunk, élményeink is előtérbe kerülhetnek. Fontos lehet, hogy milyen evők voltunk gyerekkorunkban, milyen élményeink kapcsolódnak az étkezéshez (pl. állandóan tömött az anyám; nem állhattam fel addig az asztaltól, míg mindent meg nem ettem; sosem volt főtt étel…). Volt-e/van-e gondunk a testsúlyunkkal (pl. kövérnek érzem magam; sosem tudtam hízni…). Mit jelent nekünk, szülőknek, hogy gyermekünk elutasítja az ételt (pl. nyomaszt, aggaszt; úgy érzem, hogy ezzel engem utasít el…). Az étkezéshez való érzelmi viszonyulásunk átgondolása, átdolgozása, a családi szabályok kialakítása és következetes betartása visszahat gyermekünkre, és segítheti étkezési problémáinak rendezését.

Kovács Erika

klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta

 

 

Tükörtábla – diagnosztika és terápia

Korunkban a tanulási problémák megelőzésében és terápiájában nagy hangsúly helyeződik a mozgás fejlesztésére.  A nagymozgások fejlesztése leginkább óvodás és kisiskolás korban indokolt, bár létezik mozgásterápia, mely felnőtt korban is alkalmazható. Tapasztaljuk, hogy a mozgásfejlesztések nyomán beindul az érési folyamat, javul a koordináció, az egyensúly, a figyelem. Sok esetben mégis azt érezzük, hiányzik még valami, ami az írásmozgást, a kéz finommozgásait árnyaltabban fejleszti, ügyesíti, az írásképet javítja.  Erre alkalmas módszer, illetve eszköz a tükörtábla.

Mi a tükörtábla? Elméleti hátterének kidolgozása P. Mesker holland neurológus nevéhez fűződik, a diagnosztikus és terápiás program létrehozója hazánkban Lesóné Kónya Mónika. A tükörtábla segítségével dinamikus grafomotoros (írásmozgás, a kéz finommozgásai) vizsgálatot végezhetünk, mely pontosabb képet ad a kezességről, a lateralizációról (a kialakuló, vagy már kialakult oldaliságunkról: jobb, vagy bal), a kéz fejlődési szintjeiről. A tükörtábla nem anyagáról, hanem funkciójáról kapta a nevét, ugyanis függőleges síkban a két kéz egyszerre mozog, tükörképei egymásnak.  A tábla T betűhöz hasonló alakú, egy vízszintes lapra merőlegesen illesztett falemez a tulajdonképpeni író felület. Ezzel szemben ül a gyerek, homlokát nekitámasztja, és mivel ez függőleges sík, a tábla jobb-és bal oldalára képes egyszerre írni, rajzolni. Minden esetben két irányban rajzoltatunk, egy tőlünk távolodó, illetve vissza, azaz felénk tartó irányban.

Hogyan fejleszt? Akárcsak a nagymozgásoknak, úgy a kéz fejlődésének is pontosan elkülönülő szakaszai vannak. Az ideális végállomás a stabil egykezesség, azaz vagy a jobb, vagy a bal kezünk ügyesebb, és írókezünkké is ez válik majd. Sok esetben ez a folyamat elakad, nem feltétlen lesz az írókéz az „ügyes” kezünk. Például a mindennapi cselekvéseket, sportolást, varrást, főzést, stb. jobb kézzel végezzük, de írni csak ballal tudunk, vagy pont fordítva. Természetes, hogy a kisebb óvodás gyerek még mindkét kezét használja, majd ahogyan növekszik, ügyesedik, egyre inkább előtérbe kerül az egyik kéz használata a finomabb mozgások során. Ez általában 6-7 éves korra tehető, de nincsenek éles határok, mert igazából a stabil egykezesség-dominancia az írástanulás során szilárdul meg.  A kialakuló kezesség megerősödése játékos helyzetben, mindennapi tevékenységek során, „kézműveskedések” alkalmával történik. Soha ne szoktassuk át másik kézre gyerekünket! Ha nagycsoportos óvodások még feltűnően sokszor váltogatják kezüket a rajzolás, hajtogatás, vágás, stb. során, érdemes szakemberhez fordulni, mert lehet, hogy egy mozgásfejlesztés, finommozgás-fejlesztés megoldja a problémát.

Kiknél alkalmazható? Óvodás kortól kezdve minden korosztálynál, beleértve a felnőtteket is. A tükörtáblát óvodásoknál prevenciós jelleggel használjuk. Segíti a kezesség kialakulását, ügyesíti a kezek szinkron mozgását, javítja a szem-kéz koordinációt, a két agyfélteke összehangolt működését, az irányok megkülönböztetését a táblán. Javítja a figyelmet is, hiszen nehéz, koncentrált mozgásformáról van szó. Iskolásoknál a fentieken kívül újratanítja a betűket: a mozgás, a beszéd, a látott kép összekapcsolódik, mely stabil emléknyomot hagy, ezért alkalmas diszgráfia (írászavar) terápiaként is. A módszer korszerű, hiszen a mozgás segíti a kognitív fejlődést. Az íráson kívül javíthatja az olvasási problémák egy részét is, hiszen a tükörírás során elkülönül a jobb és bal oldal, a jelentéshordozó és az értelmezhetetlen íráskép: vagyis jelentést csak az olvasható szó hordoz, a tükörkép nem, hiszen ott fordított betűképet látunk. Például jobb kezes gyereknél a jobb táblafélre írt szavak olvashatóak lesznek, mert jobbról balra haladó irányt követ, míg a másik irányból írt szavak olvashatatlanok lesznek, tartalom nem kapcsolódik hozzájuk, csak a mozgás. A tükörtábla diagnosztika fényt derít a valódi egykezesség kialakulási folyamatában létrejött elakadásra.  Az eredmény tükrében kerül sor a terápiára attól függően, hogy melyik fejlődési szinten tart a gyerek vagy a fiatal.  Ha nagyon kezdeti szakaszban rögzült a folyamat, nem végezhető tükörtábla-terápia, ilyenkor a nagymozgások fejlesztése az elsődleges cél.

A fejlesztés sorrendje pontosan meghatározott: óvodásoknál játékos mozgások, kirakók előzik meg, majd a táblán rajzos feladatok követeznek, természetesen minden mozgás szinkronban, mindkét irányban történik. Iskolásoknál gyorsabb tempóban haladunk, az írás kap nagyobb hangsúlyt. A fejlesztés időtartama egyénenként változó, óvodásoknál rövidebb, nagyobbaknál általában egy tanévet felölelő programra van szükség.

Schmelhaus Edit – gyógypedagógus

Felhasznált irodalom: Lesóné Kónya Mónika, Tükörtábla-terápia, ELTE Eötvös Kiadó, 2010, Budapest.

 

Gyermekpszichológusnál – I. rész

A cikk megjelent a Babainfó Magazin 2013. május-júniusi számában

Miért nem akar óvodába menni? Mitől olyan visszahúzódó? Bepisil. Iskolaérett? Miért nem tud önállóan tanulni? Azt mondják okos, mégis rosszul tanul, miért? Rémálmai vannak. Nincsenek barátai. Állandóan a számítógép előtt ül. Furcsa szokásai vannak. Válunk, mit mondjunk neki? Meghalt valaki a családban, hogyan mondjam el?

Mind-mind olyan kérdések, amelyek megválaszolása a nevelés során, vagy egy-egy nehéz családi élethelyzetben komoly problémát jelenthet a szülőknek, így a gyerekpszichológus rendelőjében a beszélgetés témája lehet.

A kérdések mögött további kérdések, témák bújnak meg, melyek a szülővel való beszélgetésből bonthatók ki. Ilyen lehet például az anyától való elválás félelme óvodakezdéskor, vagy a testvérféltékenység. A kognitív, azaz a megismerő képességek fejlettsége, mint pl. az emlékezet, a beszéd, a gondolkodási képességek, vagy a részképesség-problémák, azaz az írás, olvasás, számolás zavarai. A gyermek érzelmi, viselkedési zavarai, pl. szorongásai, dühkitörései, valamint a szülő saját félelmei az olyan nehéz témákkal kapcsolatban, mint a válás vagy a halál.

Amikor a szülő érzelmileg érintett egy helyzetben, esetleg akár Ő maga is krízisben van, nem könnyű számára, hogy sort kerítsen a gyermekével az életkorának megfelelő, őszinte beszélgetésekre. Szeretné megkímélni Őt, ezért halogatja a beszélgetést, miközben a gyerek pontosan érzi, hogy valami nincs rendben, és ettől egyre nyugtalanabbá válik. Szüksége lenne a szülő őszinteségére, mert ez lehetne az alapja annak, hogy biztonságérzete ne sérüljön.

Amikor egy kisgyerek, vagy kamasz körül valami nincs rendben, annak jelei nem csak otthon, hanem a közösségben is megjelenhetnek. Visszahúzódó, csendes lesz, vagy éppen hangos, verekedős, esetleg romlik a tanulmányi eredménye. Az óvónő vagy a tanár jelzése akár a szülő ellenállását is kiválthatja, de egy jól sikerült első beszélgetés a pszichológussal meggyőzheti, hogy a foglalkozások az Ő támogatását és gyereke érdekeit, fejlődését szolgálják.

A pszichológus értőn, figyelőn hallgatva, a beszélgetést kérdésekkel segítve a szülő támasza lehet a nehéz helyzet kibontásában, a kérdések, dilemmák, félelmek pontos megfogalmazásában. A szakember célja abban segíteni a szülőt, hogy maga találja meg a megoldásokat, a válaszokat a kérdéseire, ezáltal képes legyen a változtatásra.

Ahhoz, hogy a problémát a szülővel közösen megérthessük, legalább két találkozásra van szükség a szülő és a pszichológus között. Az első alkalommal körbejárjuk a kialakult helyzetet, a második találkozáson pedig közösen áttekintjük a gyerek fejlődéstörténetét (anamnézisét). Hogyan született, milyen kisbaba volt, miként alakult a mozgásfejlődése, hogy alszik és eszik, volt-e valamilyen komolyabb betegsége, mivel szeret játszani, hogyan illeszkedett be a közösségbe, vannak-e barátai, szeret-e rajzolni. A fejlődéstörténet megbeszélése a gyerek megismerésében is segít, akár a szülő számára is összeállhat egy teljesebb kép gyermekéről, ráláthat a fejlődést meghatározó tágabb összefüggésekre. Általánosan is jellemző lehet egy gyerekre például az, ahogyan az egyes fejlődési lépcsőfokokat eléri. Például ha lassú, óvatos a mozgásfejlődése, majd hirtelen, ugrásszerűen jelenik meg a következő állomás, ebből következtethetünk arra, hogy más területeken is addig vár egy-egy új funkció gyakorlásával, amíg már teljesen biztos a sikerében. Mások esetleg már az anya pocakjában is nagyon aktívak, mozgékonyak voltak, és ez a tempó jellemző marad rájuk a megszületés után is.

Az első találkozások után a szülővel szóbeli szerződést kötünk arról, hogy milyen formában, milyen rendszerességgel, kb. hány alkalommal találkozunk, és milyen céllal fogunk együtt dolgozni. Elképzelhető, hogy a problémák megoldásához elegendő a szülőkonzultáció, pl. nevelési kérdésekben. Az is előfordulhat, hogy a kisgyerek vagy a kamasz pszichológiai vizsgálatára van szükség, amely érzelmi életére, viselkedési nehézségeire, teljesítményproblémáira irányulhat. Végül az is megeshet, hogy más szakemberek, pl. pszichiáter, fejlesztő pedagógus, logopédus bevonására van szükség. Bármely irányba is haladunk tovább, fontos, hogy, a szülő pontosan értse, mi, miért történik.

A következő részben azt fogjuk körbejárni, hogy mi történik a szülőkonzultáció során, hogyan zajlik a problémás területek azonosítása és a változás elindítása. Egy külön részt szentelnék annak, amikor a szülővel való beszélgetés mellett szükség van a kisgyerek vagy a kamasz pszichológiai vizsgálatára is.

Tartsanak velünk!

Kovács Erika

klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta

 

Szülőkonzultáció a gyermekpszichológusnál – II. rész

A cikk megjelent a Babainfó Magazin 2013. július-augusztusi számában 

Ahogyan az előző részben ígértem, most a szülőkonzultáció témakörét járjuk körbe. Megtudhatjuk, mi is ez az ellátási forma, milyen esetekben indokolt, hogyan zajlik általa a problémás területek azonosítása és a változás elindítása.

 A gyermekpszichológus a szülővel történő első két találkozás során megismeri a hozott problémát, és a kisgyermek vagy a kamasz fejlődéstörténetét. Az így szerzett információk és a személyes kapcsolatban született benyomások alapján képet alkot a nehézségek természetéről, és számba veszi a megoldási lehetőségeket.

A szülőkonzultáció, mint módszer abban az esetben kerül alkalmazásra, amikor a szülő olyan nevelési kérdéssel, vagy egy olyan különleges élethelyzetből fakadó problémával érkezik, mellyel kapcsolatban már az első beszélgetés során körvonalazódik, hogy megoldásához, a változás elindításához a szülővel történő további beszélgetésekre van szükség.

A viselkedésváltozás, a tünetek ugyan a kisgyermeknél vagy a kamasznál jelentkeznek, megoldásukhoz mégis elegendőnek látszik a szülővel történő együttgondolkodás, alternatív megoldásmódok, reakciók kidolgozása.

Gondoljunk például a válásban lévő szülőkre. Mindkét felnőttben nagy lehet a fájdalom, és sok sérelmet hordozhatnak magukban, így legjobb szándékuk ellenére is nehezen egyezhetnek meg a gyermekükkel kapcsolatos kérdésekben. Előfordulhat, hogy rajta keresztül kommunikálnak, üzengetnek egymásnak, vagy nem képesek egymás iránti indulataikat háttérbe szorítani előtte, és az is megtörténhet, hogy nem tudják előtérbe helyezni gyermekük érdekeit, és ennek megfelelően megállapodni egymással. Ilyenkor a gyermek viselkedése megváltozhat: nyugtalan lesz, nem tud elaludni, rosszakat álmodik, romlanak a jegyei, verekedni kezd, vagy nagyon visszahúzódik, szótlanná válik. Ezek aggasztó jelek, a változáshoz mégsem arra van feltétlenül szükség, hogy a gyermek pszichoterápiába kerüljön. Ilyen esetben a gyermeknek elsősorban arra van szüksége, hogy a szülei közötti kommunikáció javuljon – ebben segíthet a konzultáció -, mert ezáltal újra biztonságban érezheti magát.

Szülőkonzultációt tehet szükségessé a családban történt haláleset is. Ilyenkor a szülő is gyászol, saját érzései, fájdalma miatt nehezen találja meg a helyes szavakat és válaszokat gyermeke kérdéseire. A szülők és a pedagógusok is látják a gyermeken a változást, ami nyugtalanító lehet – bár sok esetben a természetes gyászfolyamat velejárója -, és úgy érezhetik, hogy a gyermeknek pszichológiai segítségre van szüksége. A szülők nagy része azonban képes a gyászban gyermeke lelki kísérésére, csak meg kell őt erősíteni ebben azzal, hogy saját gyászában segítséget, a gyermeki gyásszal kapcsolatban információkat kap. A szülőkonzultáción a szülő és a szakember együtt keresi meg a megfelelő szavakat és viselkedésmódokat a gyermekkel szemben, ami önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy a gyászfolyamat egészségesen menjen végbe, és a gyermek megnyugodjon.

A fenti példák után ismerjük meg részletesebben a szülőkonzultáció kereteit és lehetséges tartalmi összetevőit.

 A szülővel arra szerződünk, hogy egy probléma megoldásán, egy meghatározott célon fogunk együtt dolgozni. A fenti példákon kívül ilyen lehet például egy rosszul és keveset alvó kisgyermek alvási szokásainak megváltoztatása, a tanulásban önállótlan iskolás önállósodásának segítése, vagy a kamaszkori viselkedési sajátosságok kezelési lehetőségeinek megbeszélése. Nem csak a cél meghatározott, hanem az időtartam is: a probléma természetétől függően elképzelhető, hogy 1-2 alkalom is elegendő, de az is előfordulhat, hogy 8-10 találkozásra is szükség van. Változó lehet az is, hogy ki van jelen a konzultáción: leggyakrabban az anya, szerencsés esetben mindkét szülő, és az is lehet, hogy egy-egy alkalommal a gyermek/kamasz jelenléte is fontossá válik. Az utóbbi azért is lényeges, mert ilyenkor benyomás szerezhető a szülő-gyermek kapcsolat hangulatáról, a család kommunikációs stílusáról, a párbeszéd lehetőségeiről és gátjairól. A pszichológiai konzultáció egy speciális formája az anya-csecsemő konzultáció, mely pl. csecsemőkori alvási, evési nehézségek miatt válhat indokolttá. Ennek során az anya vagy a szülőpár a kisbabájával együtt van jelen, és a probléma körüljárása mellett nagy hangsúly helyeződik a szülők és a kisbaba között zajló interakciókra is.

A szülőkonzultáció során tehát konkrét kérdéseket, nevelési helyzeteket vitatunk meg, közösen végiggondoljuk, hogy milyen út vezethet a kitűzött célhoz (pl. Mit mondjak a gyereknek, hogy miért váltunk el? Hogyan érjem el, hogy önállóan tanuljon? Csak velem hajlandó elaludni, de ez már terhes számomra, mit tegyek?). A konzultációk során láthatóvá válik, hogy milyen megoldási lehetőségeket lát a szülő, ezek mennyire igazodnak a gyermek személyiségéhez, érettségéhez, életkori sajátosságaihoz, mennyire kivitelezhetők, vannak-e alternatív megoldási ötletek. A szülő két találkozás között kipróbálhatja az alternatívákat, majd közösen értékeljük ezek eredményességét, a megjelenő változásokat, sikertelenség esetén együtt kutatjuk az okokat.

 A konzultáció lehetőségét a szülők egy része nyitottan és örömmel fogadja, míg mások – akár a szülő, akár a gyermeket a szakemberhez irányító pedagógus – nem érti, hogy ez a forma hogyan változtatna a problémákon, hiszen a „baj” a gyermekkel van, az ő viselkedése változott meg, neki vannak tünetei. Fontos, hogy a szülő megértse a miérteket, és erre leginkább a konzultáció folyamatában nyílik lehetősége. Nyilvánvalóvá válhat számára saját szerepe, rácsodálkozhat saját megoldási kísérleteire, ötleteire, jobban ráláthat gyermekére, annak személyiségére, így a segítés lehetőségeire is.

Amennyiben a szülőkonzultáció nem, vagy csak részben éri el a célját, és kiderül, hogy a háttérben mélyebb problémák húzódnak meg, szükség lehet a kisgyermek, kamasz pszichoterápiás ellátására, sőt akár a szülő egyéni pszichoterápiába irányítására is.

Végezetül – a teljesség igénye nélkül – álljanak itt olyan tipikus helyzetek, melyekben ezzel a beavatkozási móddal jó eséllyel indítható el a változás:

• amikor a korai anya-gyermek kapcsolatban keletkezett valamilyen zavar (pl. koraszülés miatt az anyának nehezebb összehangolódnia csecsemőjével);

• amikor a gyermek még túl kicsi: pl. 0-3 éves csecsemőnél, kisgyermeknél előforduló probléma, hogy nem, vagy alig eszik, nehezen alszik el, éjszaka többször ébred, de a háttérben organikus ok nem mutatkozik (az előzetes orvosi kivizsgálás minden esetben elengedhetetlen!);

• amikor a gyermek/kamasz komolyan ellenáll a pszichológiai foglalkozásnak, így nem marad más lehetőség, mint a szülő érzéseit, nehézségeit megbeszélni, és abban támogatni, hogy szülői szerepében megerősödhessen;

• amikor egyértelmű, hogy a szülők közötti konfliktusok (pl. eltérő nevelési elvek, következetlenség) okozzák a gyermek problémáit;

•  amikor krízishelyzet alakul ki a családban (pl. válás, haláleset, munkanélküliség);

• amikor a szülő valamilyen konkrét nevelési kérdésre keresi a választ (pl. hogyan szoktassam rá gyermekemet az önálló tanulásra).

A következő részben bemutatjuk, hogy mi történik akkor, amikor a szülőkonzultáció önmagában már nem elegendő a problémák rendezéséhez, hanem szükség van a kisgyermek vagy a kamasz pszichológiai vizsgálatára, pszichoterápiás ellátására is. Tartsanak velünk továbbra is!

Kovács Erika

klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta

 

A gyermekpszichológus eszköztára – III. rész

A cikk megjelent a Babainfó Magazin 2013. szeptember-októberi számában 

Lapunk előző számaiban körbejártuk, hogy milyen helyzetekben érdemes pszichológus segítségét kérni, és láthattuk, hogy a szülőkonzultáció módszere hogyan segít a problémák azonosításában és a változás elindításában. Ebben a fejezetben megismerhetjük azt az eszköztárat, amely a szakember rendelkezésére áll a gyermekkel/kamasszal való kapcsolatfelvételhez és ismerkedéshez, a problémák mélyebb feltárásához és megértéséhez.

Minden családban előfordulhatnak olyan konfliktushelyzetek, amelyek megoldásához már nem elegendő, ha csak a szülők beszélgetnek a szakemberrel, hanem terápiás beavatkozásra is szükség van. Ennek első lépése a kisgyermek vagy a kamasz pszichológiai vizsgálata, majd az eredmények tükrében a terápiás lehetőségek, lépések megbeszélése.

Álljon itt – a teljesség igénye nélkül – néhány szituáció, amelyben pszichológiai vizsgálatra, terápiára lehet szükség:

• Amikor a gyermek olyan szervi tüneteket mutat, melyek hátterében – az előzetes orvosi vizsgálat alapján – lelki tényezők állhatnak, és amelyek kezelése nem várhat (pl. nem eszik, visszatartja a székletét, bepisil, rendszeresen fáj a feje vagy a hasa).

• Amikor a gyermek olyan viselkedési sajátosságokat, érzelmi reakciókat produkál, melyek megértéséhez és kezeléséhez nem elegendő a szülőkkel való konzultáció (pl. komoly dühkitörések, szélsőséges visszahúzódás, erősen hullámzó kedélyállapot, önsértés, öngyilkossági gondolatok, elhúzódó gyász).

• Amikor a gyermeket tartós és súlyos ártalom érte (pl. testi, lelki bántalmazás).

• Amikor a gyerek valamilyen tanulási nehézséggel küzd.

• Amikor a szülő van olyan nehéz élethelyzetben, hogy átmenetileg egyedül nem képes a gyermek támogatására (pl. válik, elvesztette egy közeli hozzátartozóját, elvesztette a munkahelyét).

Szerencsés, ha a szülő felkészíti kicsi vagy kamasz gyermekét a pszichológussal történő találkozásra. Amennyiben bizonytalan ennek mikéntjében, kérheti a pszichológus segítségét. A felkészítés egyszerű: legyünk őszinték, osszuk meg gyermekünkkel – életkori, értelmi szintjének megfelelően – hogy miért jöttünk el a pszichológushoz, miben szeretnénk segítséget kérni (pl. mondjuk el neki, hogy megijeszt bennünket a szomorúsága, magánya és segíteni szeretnénk, vagy arra vágyunk, hogy kevesebb veszekedés legyen otthon, vagy szeretnénk, ha jobban tudná uralni indulatait). Fontos, hogy érezze, „mi”, a család kérünk segítséget, a problémát ne terheljük gyermekünkre, még akkor sem, ha ő változott meg, és látszólag csak vele van baj. Azt viszont nem kell, sőt nem is szerencsés előre megbeszélnünk, hogy gyermekünk hogyan viselkedjen, mit tegyen, és mit ne tegyen, miről beszéljen, vagy miről ne beszéljen a pszichológusnál, hiszen ez éppen abban akadályozná meg, hogy spontán és önmaga lehessen.
A találkozások után se faggassuk őt, ám ha mesél, örüljünk neki és hallgassuk meg.

A vizsgálat előtt a szülővel és a gyermekkel is szóbeli szerződésben rögzítjük annak hogyanját, miértjét és célját. A gyermekkel/kamasszal kötött szerződés lényeges pontja a pszichológus titoktartása. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a találkozásokon elhangzó beszélgetésekből, az ott készített alkotásokból a szakember annyit oszt és mutat meg a szülőnek, amennyit a gyermek engedélyez. A szülők ettől akár kirekesztve is érezhetik magukat, de a gyermekkel való bizalmi kapcsolat kiépítéséhez és fenntartásához, a problémák megértéséhez és kezeléséhez a titoktartás mégis nélkülözhetetlen.

A kisgyermekek és kamaszok akkor lesznek őszinték, akkor tudják – akár a közös játékon keresztül, akár szóban – feltárni nehézségeiket és félelmeiket, ha bizalmat éreznek a szakember iránt. A bizalom abban a folyamatban születhet meg, amelyben a pszichológus a gyermekkel kapcsolatba lépve, őt figyelve és megértve, ráhangolódik érzelemvilágára. A szülő, bár fizikailag nincs jelen a vizsgálatokon, de hozzáállását, elfogadását, vagy éppen ellenérzését gyermeke pontosan érzi, és akár át is veheti. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy a szülő megértse és elfogadja a vizsgálat okát és szükségességét, és hogy maga is bízzon a szakemberben, mert ez a gyermek bizalmának a kulcsa is.

Lássuk most, hogy miből is áll a gyermekpszichológus eszköztára. A rendelőbe lépőt egy gyerekszoba látványa fogadja. Az asztalon színes ceruzák, zsírkréták, festékek és gyurma. A polcokon mesekönyvek és játékok: építőkocka, babaház, különböző figurák, bábok, autók, vonatok, játékállatok, társasjátékok. Mind-mind olyan eszközök, amelyekben benne rejlik a gyermekekkel való kapcsolatteremtés, ismerkedés lehetősége. A szobában egy beszélgetésre alkalmas tér is ki van alakítva, asztallal, fotelekkel, ahol a nagyobb gyermekek, kamaszok is megnyílhatnak.

A kisgyermekek és kamaszok – természetüktől függően – sokféleképpen viselkedhetnek ebben a helyzetben. Vannak, akikhez könnyebb, míg másokhoz nehezebb megtalálni az utat. Van olyan kisgyermek, aki az első alkalommal csak ácsorog a játékpolc előtt, és nem nyúl semmihez, más a fotel biztonságát választja. Van, aki mindent megnézeget, megfog egy pillanatra, kérdezősködik, de semmivel nem játszik hosszabban. Megint más azonnal elmélyült játékba fog. A kamaszok egy része nyitott, beszédes, mások akár elutasítóak is lehetnek, mert nem értik, miért kell itt lenniük, szégyellik, hogy pszichológushoz küldték őket. Ilyenkor a szakembernek rá kell hangolódnia a gyerek érzéseire, figyelemmel, játékkal, kérdésekkel, bizonyos esetekben hallgatással kell segítenie őt az oldódásban.

A spontán játék lehetősége amellett, hogy segíti a feloldódást, az önkifejezést, egyben számos információt is hordoz a szakember számára. Fontos megfigyelési szempont lehet, hogy a gyermek hogyan használja a rendelkezésére álló teret, milyen játékot, tevékenységet választ, egyáltalán tud-e választani. Az is lényeges kérdés, hogy miként kapcsolódik a szakemberhez, bevonja-e a játékába, vagy csak hagyja, hogy figyelje őt, beszélget-e vele, feltesz-e kérdéseket, vagy válaszol-e a kérdéseire.

Az ismerkedéshez – a spontán tevékenységeken kívül – egy tesztkészlet is a pszichológus rendelkezésére áll. A tesztek kiválasztása a gyermek életkorától és a probléma természetétől függ. Fontos tudnunk, hogy egy teszt nem elegendő: több találkozásra, ezek során a viselkedés megfigyelésére, és több teszt”feladat” elvégzésére van szükség a teljes kép kialakításához. A tesztekben közös, hogy egy irányított tevékenységen, játékos feladaton keresztül adnak lehetőséget az önkifejezésre, a munkáin és a munkamódján keresztül a gyermek/kamasz megismerésére. Bármilyen tesztet is használunk, azok témái és értékelésük szempontjai is változatosak, a tartalom mellett fontos a válaszok megalkotásának módja is.

Bizonyos tesztek működésbe hozzák a fantáziát, ezáltal segítik a gyermeket, hogy a valóságtól kicsit elrugaszkodjon, eltávolodjon, és az így létrejött képzeleti térben mutathassa meg érzelemvilágát, lelkiállapotát. A változatos, olykor játékos feladatok (pl. rajzolás, történetszövés képek alapján, építkezés, önmagunk különböző helyzetekben való elképzelése, asszociációk tintafoltok alapján) inspirálják a képzeletet, és egyben szabad felületet kínálnak a gyermek/kamasz valós vagy vágyott világának, kapcsolatainak, konfliktusainak megjelenítésére. A szakember így bepillantást nyerhet a gyermek élményvilágába, és jobban megértheti nehézségeit.

Más tesztek teljesítményhelyzet elé állítják a gyermeket. Az ilyen típusú feladatokkal felmérhető pl. a munkatempó, a figyelem kapacitása, a szókincs és a kifejezőkészség, a gondolkodás minősége. Képet alkothatunk a különböző képességek szintjéről, azok kiegyenlítettségéről vagy szórtságáról: összességében feltérképezhetők az erősségek és gyengeségek. A teszteredmények iránymutatóak a tanulási nehézségek hátterének tisztázásához, a fejlesztés irányának meghatározásához.

Végezetül tekintsük át a teljes folyamatot. A kapcsolatteremtő, ismerkedő, problémát körüljáró találkozások, azaz maga a vizsgálati szakasz, jellemzően 4-5 alkalmat vesznek igénybe. A spontán beszélgetéseket, a játékhelyzetet általában teszthelyzet követi. A teszteredményeket a pszichológus áttekinti, majd leül a szülőkkel egy összegző beszélgetésre. Ennek során – már a teszteredmények tükrében – de továbbra is a szülővel együttgondolkodva érthető meg a hozott probléma háttere, és alakítható ki a megoldáshoz vezető út, amely lehet pl. a gyermek/kamasz rendszeres pszichoterápiás ellátása. Fontos azonban, hogy a szülő továbbra is a folyamat szerves része maradjon, ennek kereteit és módját is tisztázza vele a szakember a megbeszélésen.

A következő részben bemutatjuk, hogy mi történik a gyermek/kamasz problémáinak azonosítása után, hogyan működik a pszichoterápia, és hogyan vonható be a terápiás folyamatba a szülő. Tartsanak velünk továbbra is!

Kovács Erika

klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta

 

Gyermekpszichoterápia – IV. rész

A cikk megjelent a Babainfó magazin 2013. november-decemberi számában

Lapunk előző számában megismerhettük, hogy milyen eszközök állnak a pszichológus rendelkezésére a gyermekkel történő kapcsolatfelvételhez és a lelki problémák azonosításához. Most azt mutatjuk be, hogy a pszichoterápia hogyan segíti a gyermek gyógyulását, és ebben a folyamatban hol van a szülő szerepe.

Pszichoterápiát a szülővel történő beszélgetések és a gyermek vizsgálati eredményei alapján javasol a szakember. A gyermek a terápia során általában heti rendszerességgel találkozik a pszichológussal, de a szülő is a folyamat szerves része marad. Fizikailag ugyan nincs jelen a terápiás térben, a történésekre nincs teljes rálátása, de a terápiához való hozzáállása és bizalma meghatározza a kimenetelt, támogatása nélkül a gyógyulás nem lehet teljes. Lehetővé teszi a változást azzal, hogy előkészíti gyermekét a találkozásokra, támogatja őt a fejlődésben, és maga is változik.

A terápia alapfeltétele a szülővel és a gyerekkel kötött szóbeli szerződés, amely a következőket tartalmazza:

A terápia keretei: hol, milyen gyakorisággal találkozunk, milyen hosszú egy-egy ülés, hány találkozásra lesz szükség, milyen arányban lesz jelen a szülő és a gyermek.

A terápia céljának megfogalmazása: pl. milyen változást szeretnénk elérni a család életében, a gyermek közösségi helyzetében, viselkedésében stb.

A szülő vállalása: rendszeresen elhozza gyermekét a találkozásokra, és támogatja a fejlődésben.

A gyermek vállalása: a terápiás szobában betartja a megbeszélt szabályokat (pl. nem dobálja, nem rongálja a játékokat és a berendezést, nem verekszik).

•  Titoktartás: a pszichológus titoktartással tartozik a családnak és a gyermeknek is.
A család története, nehézségei, a megbeszéléseken elhangzottak csak a pszichológusra tartoznak, arról máshol nem beszél. A gyermekkel kapcsolatban szintén köti a titoktartás. Igazodva a gyermek korához és érettségéhez, ezt meg is beszéli vele.
A terápiás találkozásokon elhangzottakról, a játékok tartalmáról, a gyerek alkotásairól csak olyan mértékben informálja a szülőt, amilyen mértékben azt a gyermek megengedi. A gyerekek jelentős részének nem okoz gondot, sőt örömmel veszik, ha szüleik megnézik alkotásaikat és érdeklődnek játékuk, véleményük felől. Vannak azonban olyan tartalmak – gondolatok, érzések, rajzok – melyeket a gyermek szeretne titokban tartani. Az erre való jogát a pszichológusnak és a szülőnek is tiszteletben kell tartani.

A várható viselkedésváltozás előre jelzése: annak tudatosítása a szülőben, hogy a terápia a viselkedést, a családi rendszer működését átmenetileg kedvezőtlen irányba is befolyásolhatja. Ez a folyamat természetes velejárója, az egyensúlyi állapot sok esetben csak ezután áll be.

A terápia kölcsönös visszajelzések sorozata a gyermek, a szülő és a pszichológus között. A visszajelzések nem kizárólag a szavak, hanem az érzések szintjén is intenzíven működnek. A gyermek játékban, rajzban és szóban is kifejezi magát, a pszichológus figyel, befogad, és értelmezi a látottakat, hallottakat. A gyermek viselkedése, szavai, a játéktartalom változása, a terápia érzelmi „klímája”, hosszabb távon pedig a tartós viselkedésváltozás mutatja meg a fejlődést. A szakember időről időre a szülővel is megvitatja az eseményeket. Természetesen a titoktartás szabályait figyelembe véve számol be arról, hogy hogyan fejlődik kapcsolata a gyermekkel, merre halad a terápia, és a gyermek által engedélyezett alkotásokat megmutatja a szülőknek. A szülők reagálnak az alkotásokra, elmondják, hogy azok milyen gondolatokat, érzelmeket ébresztenek bennük, valamint beszámolnak a gyermek otthoni és közösségi viselkedéséről, a családban zajló változásokról. Ebben a párbeszédben alakulhat ki a reális kép a gyermek és a család aktuális állapotáról, a nehézségek hátteréről, a fejlődés mértékéről.

Álljon itt egy elképzelt esetrészlet, amely a terápiában zajló, bonyolult folyamatokat szemlélteti: Adott egy óvodás kisfiú. Viselkedése otthon és a közösségben is megváltozott, amióta öccse megszületett. Az addig beszédes, vidám gyermekből csendes, visszahúzódó fiú lett. Rosszul alszik, időnként rémálomból ébred, az is előfordul, hogy újra bepisil. Testvérével kedves, a szülők féltékenységnek nyomát sem látják. A terápiás találkozáson kezdetben gátolt, alig beszél, de a játékban könnyen elmélyül. A játéktartalom gazdag, heves érzelmekről árulkodik. Gyakran játszik egy kismackóval, aki mindig veszélybe kerül: leesik a hintáról, beteg lesz, ezért újra és újra meg kell menteni. A játékban, a gyógyításban a kisfiú nagyon aktív, a pszichológust is bevonja a kismackó megmentésébe.  

Vajon mit tesz ebben a terápiás helyzetben a pszichológus? Azon kívül, hogy bekapcsolódik a játékba, segít a „mentési módok” kidolgozásában, le is fordítja a gyermek számára a történéseket: „Lehet, hogy néha azt álmodod, hogy valami baj történik a kistestvéreddel – úgy, mint a kismackóval – és ilyenkor nagyon megijedsz. Amikor kistestvére születik az embernek, akkor örül is neki, meg nem is, sőt olykor nagyon dühös is lehet rá. Néha úgy érezheti, hogy jobb volt egyedül, mert akkor anya és apa csak vele foglalkoztak. Ezek természetes érzések, ettől nem lesz semmi baja a kisöcsédnek.” 

Nézzük meg, hogy mi történik a kisgyermekben? A játék szimbolikus nyelvén megmutatkoznak tudattalan érzései, szorongásai: rosszat akarok a testvéremnek, valami baj történik vele, én okozom a bajt. A játékban a kismackó – mint a kistestvér megfelelője – megmentése, majd a pszichológus értelmezése, megnyugtató szavai által a gyermeki érzések jogosultságot nyernek. A haragot nem kell tovább rejtegetni, így az elnyomott rossz érzések okozta szorongás csökken, a gyermek megnyugszik, hosszabb távon visszatalál korábbi, felszabadult önmagához.

Mit jelez vissza a szakember a szülőnek? „A látszat ellenére kisfiúk féltékeny. Ez természetes. Szereti a kistestvérét, mégis vannak indulatai, melyeket nem mer megmutatni. Fél haragja következményeitől, attól, hogy árthat a testvérének, hogy szülei megbüntetik, és elveszti szeretetüket”. Ha a szülő képes elfogadni ezeket az érzéseket, ezzel segít az indulatok tompításában, a megnyugvásban.   

Persze a szülőnek sem könnyű. A gyermeki féltékenység időnként szélsőséges formát ölthet: pl. dobjuk ki a kistesót, vagy zárjuk be a kamrába. A szülő elsőre megriad: mi lesz, ha a fiam bántja a testvérét, ha mindig utálni fogja? Hogy lett ilyen a gyerekem? Mit csináltam rosszul? Ezért igyekszik elfojtani a gyermeki indulatokat. Ez természetes reakció a felnőtt részéről, aki szülői szerepénél fogva érzelmileg mélyen belevonódik a helyzetbe, és ettől átmenetileg tehetetlenné is válhat. A pszichológus, mint kívülálló, a terápiás szoba, mint semleges terep, és a szabad játék lehetősége mind azt segítik elő, hogy a gyermek mélyebb érzései a felszínre kerüljenek. A pszichológus, mint kívülálló, objektíven tudja fogadni a gyermek olykor szélsőséges reakcióit, így a gyermek is bátrabban nyilvánul meg, ami lehetőséget ad érzései feldolgozására.  Reakcióit nem szabad szó szerint érteni, az ő számára ezek jelentése közel sem olyan végletes, mint a felnőttnek. A szélsőséges érzések „megengedése”, elfogadása le is csillapítja azokat.

A fenti esetrészlet és a hozzá fűzött magyarázatok jól szemléltetik a terápiás folyamat és a párbeszédek sokrétűségét. Szerencsés esetben a közös munka hatására a gyermek és a szülő is képes lesz új viszonyulási és kommunikációs módok elsajátítására. Elkezdik jobban érteni egymás viselkedését, érzéseit, így közelebb is kerülnek egymáshoz. A terápia elérte a közösen meghatározott célt. A családban új egyensúly született, elérkezett a terápia lezárásának és az önálló családi működésnek az ideje. A lezárásnak, a búcsúnak természetes velejárója lehet a tünetek ismételt fellángolása, de általában csak átmeneti jelenségről van szó, a stabilitás hosszú távon már kialakult.  

A következő részben a kamaszterápia lehetőségeit mutatjuk be, amely több szempontból is eltér a kisgyermekek terápiájától. A szakembernek és a szülőknek is számos, az életkorhoz kötődő sajátosságot kell figyelembe venniük ahhoz, hogy megfelelő segítséget nyújthassanak. Tartsanak velünk továbbra is!

Kovács Erika

klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta

 

Kamasz-panasz – V. rész

Előző írásunkban a kisgyerekek pszichoterápiájába pillanthattunk be. A kamaszok terápiája kicsit más. Ahhoz, hogy megértsük és segíteni tudjuk őket, szülőként és terapeutaként is tisztában kell lennünk a serdülőkor fejlődési sajátosságaival.

Mottó:  „Mikor szeretni már nincs mit bennem, akkor nagyon kell, hogy szeress engem!”  /Somló Tamás/

 A kamaszok körül izzik a levegő. Érzékenyek, szélsőségesek, kritikusak, lázadnak és feszegetik a határokat. Fogékonyak és nyitottak az új élményekre, válaszokat keresnek az élet nagy kérdéseire. Törekednek az önkifejezésre, külső megjelenésük, zenei ízlésük belső világukat tükrözi. A felnőttek helyett a kortársak véleménye a mérvadó számukra, kritikájuk célpontjában gyakran szüleik állnak. Útkeresésük tele van ellentmondásokkal. Száműznék a szabályokat, a kontrollt, miközben szükségük van a biztonságot adó keretekre. Fantáziálnak a jövőről, terveket szőnek, mégis a pillanatnak élnek, és nem mérlegelik a következményeket. Vágynak a mély kötődésre, ugyanakkor tartanak is tőle. Felerősödnek szexuális vágyaik, de lelkileg még éretlenek a felnőtt intim kapcsolatra.

Ebben a dinamikus és nehéz időszakban fontos feladataik vannak. Ki kell alakítaniuk egyéniségüket, meg kell válaszolniuk a Ki vagyok?, Honnan jöttem?, Miért vagyok?, Hova tartok? – kérdéseit. Le kell válniuk szüleikről, meg kell találniuk azt az érzelmi távolságot, amely még biztonságot ad, ua. nem korlátoz túlságosan. Meg kell barátkozniuk a hormonális hatások eredményeként átalakult testükkel, meg kell tanulniuk ösztöneik szabályozását és a kortárs kapcsolatokban a lelki közelség átélését. Miközben az életkori kihívásoknak igyekeznek megfelelni, átmenetileg szembetalálhatják magukat a következő jelenségek valamelyikével, vagy akár többel is közülük:

• önértékelési bizonytalanság;

• közösségi beilleszkedési nehézségek, elszigetelődés a kortársaktól;

• iskolai teljesítményproblémák, „lógás”;

• indulatszabályozási nehézségek (agresszív viselkedés mások, vagy önmaguk felé);

• hangulati labilitás, hangulatzavarok (öngyilkossági gondolatok, késztetések);

• alvászavarok;

• evészavarok (kövérség, falás, önéheztetés);

• kockázatkereső, deviáns viselkedés (dohányzás, alkohol, drog, extrém helyzetek keresése, szökés otthonról, szektákhoz csatlakozás).

A felsoroltakkal való küzdelem nem csak a kamaszok, hanem a szülők számára is megterhelő. Számukra a felelősségen túl talán a legnagyobb kihívás kibírni ezt az időszakot úgy, hogy közben elfogadják gyerekük önállósági törekvéseit. Az sem jó, ha túl nagy távolságot tartanak, és az sem, ha túlaggódják magukat. A nehéz pillanatokban segítséget jelenthet saját kamaszkori élményeik, emlékeik, problémáik felidézése. Vajon mit gondoltak magukról, szüleikről és a világról? Voltak-e önmagukkal kapcsolatban negatív érzéseik, gondolataik? Hogy ment az iskola, tanultak-e? Feszegették-e a határokat? Hogy választottak barátot, voltak-e barátaik? Hova jártak szórakozni, mivel töltötték a szabadidejüket? Az emlékezés visszavezeti a szülőket a múltba, és ha maradtak abból az életkorból megoldatlan konfliktusaik, ezek rendezésére is lehetőséget teremt.

kamaszok szélsőséges érzelmeit, viselkedését látva szülőként nehéz lehet eldönteni, hogy „átlagos” életkori jelenségekről van-e szó, amelyek a normál fejlődés részei, vagy olyan reakciókról, amelyek miatt már szakember segítségére is szükség van. A komoly, hosszan tartó hangulati labilitást, vagy az önsértő, egészséget veszélyeztető viselkedést mutató kamasz nem maradhat segítség nélkül. Tartós, fél éven túli fennállás esetén vészjelzésnek tekinthetők azok a viselkedések is, amelyek megakadályozzák a serdülőt abban, hogy a következő fejlődési szintre lépjen. A serdülőkor szakértője, Moses Laufer  nyomán ezek a következők:

• amikor a serdülő képtelen a hétköznapi kihívások megoldására, helyette gyerekes viselkedések mögé menekül (pl. elvárja, hogy szülei mentsék ki egy iskolai konfliktushelyzetből);

• túl erős az önkontrollja, képtelen ellazulni;

• szociális kapcsolatai nem segítik felnőtté válásában (pl. koránál kisebb gyerekek vagy felnőttek társaságát keresi, az ellenkező neműek társaságát kerüli);

•  szüleivel szemben egyáltalán nem lázad, kortársaihoz nem tud kapcsolódni;

•  nem képes érzelmek átélésére,  akkor sem szomorú vagy boldog, ha erre oka lenne;

• nem tudja elkülöníteni mások róla alkotott vélt és valós képét (pl. úgy érzi, hogy mindenki őt nézi, rajta nevet);

• fél a jövőtől, nincsenek tervei, nem lát perspektívát maga előtt;

• önmagáról való gondolatai megbénítják (pl. fél, hogy megőrül, attól tart, hogy rossz partner, vagy attól, hogy homoszexuális).

A serdülőterápiának megvannak a maga szabályai. A 16 éves vagy idősebb kamasz már maga döntheti el, hogy igényli-e szülei bevonását a terápiába. Lehet, hogy az első találkozásra még közösen érkeznek, majd csak ő jár rendszeresen. Előfordulhat, hogy időről-időre közös találkozások is beiktatásra kerülnek, de arra is lehetőség van, hogy a kamasz ne avassa be szüleit a folyamatba. Az is megtörténhet, hogy a pszichológus érzi úgy, hogy fontos lenne a szülőkkel találkoznia, ennek okát és módját azonban meg kell beszélnie a fiatallal, beleegyezését kell kérnie a találkozáshoz, melyen majd ő is jelen lesz. Amikor pedig a kamasz nem akar szakemberhez fordulni, akkor a szülő kérhet segítséget abban, hogy mivel támogathatná gyerekét.

A kamaszterápiában a pszichológus feltérképezi a serdülő motivációját, szüleivel való kapcsolatát, kortárskapcsolatait, saját testéhez való viszonyulását, valamint szülei viszonyulását a kamaszkori változásokhoz. A terápiás módszer kiválasztásakor igazodik a kamaszkori fejlődési sajátosságokhoz. A kamaszok önismereti igénye nagy, szívesen beszélgetnek, de általában nem akarnak hosszú terápiát, néhány találkozás után szeretnék a maguk útját járni. Nehezen köteleződnek el, terápiás elköteleződésük is inkább rövidtávra szól, váratlanul kiléphetnek, kimaradhatnak a helyzetből. A terápiás motiváció és befektetés szempontjából viszont óriási előny, amikor maguk kérnek segítséget. A felsoroltak miatt a módszer kiválasztásakor előnyt élveznek a rövid, időhatáros terápiák. A „négyüléses serdülő konzultáció” például alkalmas az aktuális probléma rövid körüljárására, és lehetővé teszi az anonimitást is.

Mivel a kamaszok életében nagyon fontos a társak visszajelzése, egy kortárs csoportban lelkesebben vesznek részt. A csoportterápiás módszerek (pl. művészetterápia, filmterápia, pszichodráma) jó keretet adnak problémáik megbeszéléséhez, átdolgozásához. A terápiás csoport tematikája igazodik a kamaszokat foglalkoztató alaptémákhoz, lehetőségét ad az önkifejezésre, biztonságos közege pedig megfelelő gyakorlóterepet biztosít. A csoporttagok visszajelzéseket kaphatnak egymástól, átélhetik az érzelmi támogatást és elfogadást, megtanulhatnak odafigyelni társaikra. Megtapasztalhatják, hogy problémáikkal nincsenek egyedül, javulhat önértékelésük, fejlődhet érzelemkifejezésük és szimbolikus gondolkodásuk.

A kamaszkor „feladatait” nem lehet elkerülni, elvégzésük az egészséges fejlődés része és feltétele. Ahhoz, hogy mély és intim kapcsolatokat, önálló életet tudjunk kialakítani, később családot alapítani, érzelmileg le kell válnunk szüleinkről. A leválás nem elfordulást vagy elválást jelent. A leválás lehetőség a kamasznak és a szülőnek egyaránt, általa kapcsolatukat újrafogalmazhatják, és hosszú távon megerősíthetik.

 

Kovács Erika

klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta